Sziasztok! :) Itt lenne a következő novella amit SmileyGirlnek ajánlok, mert már olyan régóta epedezik egy újabb LP-s novella után.... Remélem mindenkinek tetszik majd! ( Annyit súgok, hogy egy kicsit, köze van a Mindig van kiút....című novellához =) ) Jó olvasást! Puszi Gigi
- Semmi kedvem ehhez a marhasághoz. - kezdtem el dühöngeni. – Mindig keresztbe húzzák a számításomat. Elegem van, nem megyek sehova. – vágtam be a ruháimat a bőröndbe és duzzogva leültem az ágyam szélére.
Semmi kedvem sincs elmenni a szüleimmel és a világ legidegesítőbb testvérével. Különben is, tengerpart, homok, hőség, izzadság. Ki szereti ezt? Még a hideg is kiráz, ha fürdőruhára gondolok. Nem szeretem mutogatni magam egy kis semmiben, nem úgy, mint a nővérem Ms. Plázacica.
- Ada készen vagy már a pakolással? – dugta be a szobába a szőke fejét az előbb említett plázamacska.
- Szerinted úgy néz ki?- mutattam dühösen a bőröndömben és körülötte tornyosuló ruhakupacokra.
- Hogy lehetsz ekkora szerencsétlen? – nyávogta azon elképesztően idegesítő hangján.
- Tűnés ki a szobámból!- vágtam hozzá egy plüssállatot. Erre sikítva becsukta az ajtót, és kezdődött a szokásos műsor.
- Anyaaa, Ada már megint idegbeteg!- visította Letícia, én csak a fejemet fogtam. Egy kettő, három, ééés tessék.
- Ada ne légy ennyire undok a nővéreddel ő csak jót akar neked!- kiáltott fel anya a földszintről. Ezzel el is lett intézve a dolog.
Nem értem, hogy kerülök ebbe a családba, biztos, hogy a postás hozott, vagy a nem létező kertészünktől származom. Olyan vagyok, mint rút kiskacsa. Itt van például a belső tulajdonság. Oké az emberek általában különböznek, de a szülőktől azért mégis öröklünk valamit. Na, én ekkor kimaradtam a sorból, mert se anyámra se apámra nem hasonlítok. Ha már hasonlóság, akkor a külsőm is teljes mértékben eltér. Míg a családban a nők közül mindenki veri a 175-öt, addig én örülök, ha vagyok 160 centi. Ja és az alakom, se olyan tökéletes, mint Letíciáé. Lapos has vs. hurkák. Ő szőke én ronda rókavörös vagyok és egyáltalán nem mondható göndörnek vagy egyenesnek sem a hajam. A legviccesebb az egészben, hogy semelyik rokoni ágon se tudnék felmutatni egyetlen egy vörös hajú embert sem.
Na, jó abbahagytam az utálásomat. Sajnos néha rám jön, főleg teliholdkor. Fintorogva a ruhákra és a bőröndre néztem. Egy nagy sóhajtás után nekiálltam a pakolásnak.
Úgy este 9-re már be volt zárva a bőrönd, és a nappaliban állt Leti dromedárja mellet. Hogy a túróba tudott ennyi mindent összepakolni? –forgattam a szemem majd elvonszoltam magam a fürdőbe, hogy egy forró zuhany után végre aludhassak.
- Ada kelj már fel!- üvöltötte a fülembe Leticia. Fejemre húztam a takarót. Még egy visítás, majd végre kivonult. Egy sor morgolódás, szitkozódás után sikerült kimásznom az ágyból és rendbe tenni magam. Felhúztam egy rövid nacit és egy ujjatlant, mert már most 7 órakkor dög meleg volt. 8 felé már nagyban zötyögtünk is a reptérre, és miután kiderült, hogy nem vagyunk terroristák és nem áll szándékunkban felrobbantani a gépet, vagy eltéríteni és belerepíteni az egyik épületbe, már repültünk is Miami felé. Minimum egy hónap a miamii nyaralónkban. Hurrá. Gondolom, most nagyon idiótának gondolhattok, mert ki az a hülye, aki nem örülne egy állandó nyaralónak Miamiban, ha az élete nagy részét a poros, büdös, koszos, New Yorkban tölti. De be kell, hogy valljam hatalmas nagy Linkin Park rajongó vagyok. Oké ez nem teljesen igaz, de az utóbbi évben amennyire csak tudtam, figyeltem a tevékenykedésüket és csak az ő zenéjüket hallgattam. Megvettem az összes cd-jüket és pontosan ezen a héten lesz a nagykoncertjük NYC –ben. Eddig még nem volt szerencsém elmenni egy koncertjükre sem, vagy csak összefutni velük az utcán. Mondjuk annak elég minimális az esélye, de megeshet. A koncerthez visszatérve, ami az igazán elhúzódó duzzogásom oka, hihetetlenül mérges voltam a szüleimre. Direkt mondtam nekik, már 3 héttel ezelőtt, hogy ezen a héten lesz a koncert, és hogy el szeretnék menni Chrissel a legjobb barátnőmmel, aki valójában ennek az LP ’kórnak’ a terjesztője. Erre bejelentik, hogy semmi esetre se mehetek el, mert az unokatestvérünk eljegyzését is ünnepelnénk ezalatt a kis családi nyaralás alatt. Eddig mindent el is tudtam fogadni, de mi az, hogy 20 éves létemre, ami a szüleimnél még kiskorúságot jelent, nem engednek el egy nyavalyás koncertre?! Most biztos azon töprengtek, miért nem voltam akaratosabb, vagy miért nem szöktem el. Meg is fogalmazódott bennem egy tökéletes terv, de én nem vagyok törvényszegő, és különben is nincs semmi sem elveszve, mert még fognak koncertezni NY- ban! Evvel a tudattal szenderültem el a gépen.
- Anya lemegyünk a partra napozni!- kiáltottam be a nyaralóba. Végülis sikerült rábeszélnem magam, hogy jó lesz itt. Süt a nap, jó pasik flangálnak szörf deszkával a kezükben és még így is hallgathatom a jelenlegi kedvenc bandám számait. Még egy tankinire is rábeszéltem magam, pontosabban Leti nem engedett ki a házból semmilyen más ruhadarabban, ami többet takar.
A mobilomat a fülhallgatóval együtt, egy törölközőt, naptejet, egy könyvet és a napszemcsimet felkapva indultunk le a partra. Mikor megláttam a tengert, beleszippantottam a sós levegőbe, még inkább megnyugodtam és tudtam értékelni, élvezni, hogy itt lehetek. Leterítettük a törölközőinket a homokba egy pálmafa alá. Szépen elhelyezkedtem a törölközőn miután bekentem magam a naptejjel. Fülhallgató be és már el is hagytam a napsütötte Miami Beachet.
Elszenderültem a napon és a hirtelen hidegtől egyből felébredtem. Egy apró, halk káromkodás kíséretében felültem a törölközőn.
- Jaj bocsi, hogy lefröcsköltelek!- mondta egy férfi hang. Legyintettem, hogy hagyjuk, miközben próbáltam észhez térni. Nyújtózkodtam egyet és a napszemcsimet felvéve jobban szemügyre vettem a kedves ébresztőmet. Mikor felnéztem a srácra a szám is tátva maradt. – Oda tudnád adni a törölközőmet? –mutatott a mögöttem lévő padra. Én még mindig ott ültem, mint az idióta, bambán. Ekkor megszólalt a mobilomon, a kedvenc Linkin Park számom volt a csengőhang. Magamhoz térve odaadtam a srácnak a törölközőjét és felvettem a telefont. Gyorsan lerendeztem anyát, hogy nincs semmi baj, még itt vagyunk a parton, és hamarosan megyünk vacsorázni. Mire visszafordultam, hogy kérdőre vonjam a srácot már el is tűnt. Lehet, hogy rosszul láttam?! De komolyan mondom, hogy Rob Bourdon állt előttem, teljes életnagyságban. Ezt nem hiszem el, lehet, hogy csak a hülye képzeletem játszik velem. Azért ennyire nem hinném, hogy el akarnék menni a koncertre, hogy a Linkin Park tagjait képzelem magam elé. Vagyis, de el akarok menni, de ez egy picit talán beteges, nem?!
- Na mi van Ada lenyűgözött valaki? – kérdezte gúnyosan a sipítós plázacica.
- Leti láttad azt a srácot, aki itt állt az előbb? – kérdeztem meg Letit, miközben azt az arcot próbáltam magam elé képzelni. Minél többször játszottam vissza a jelenetet, annál inkább elbizonytalanodtam.
- Nem láttam itt semmilyen srácot sem, mivel nem veled foglalkoztam- ekkor éppen visszaintett egy igen magas, izmos barna hajú srácnak - és különben is minek figyeljelek téged, nem vagy te már 5 éves, hogy vigyáznom kéne rád. – megint ez az ellenségesség. Mondandójával mit sem törődve, összeszedtem a cuccaimat és elindultam vissza a nyaralónkhoz. Még mindig az a srác járt a fejemben, emellett még Leti viselkedése is foglalkoztatott. Próbáltam megfejteni, hogy mióta van ez a rossz kapcsolat közöttünk, már kezdem unni, hogy folyamatosan utálnom kell a nővéremet. Eldöntöttem, hogy mostantól megpróbálok kedves lenni vele, még akkor is ha ő ennek ellenére undok kígyó marad.
Megettem a vacsorámat és egy pihentető alvás után nem is tudtam, hogy milyen különös dolgokat tartogat nekem még a holnap.
Reggel az ágyból 9-kor sikerült kipattannom, és egy vita után, amit magammal fojtattam sikerült felvennem egy bikinit, és elmenni úszni. Kissé kómásan egy eperturmixszal a gyomromban indultam el a part felé. Éppen az úton haladtam át mikor megállt mellettem egy autó, az ablak legördült és egy kapucnis napszemüveges srác kiszólt.
- Elnézést! Nem tudnád nekünk megmondani merre van a Departmen Panzió? – hirtelen azt se tudtam, hogy fiú vagy lány vagyok.
- ŐŐööö ha jól tudom, akkor itt végig mentek az utcán, aztán a 17. utcán fel és ott lesz valahol. – magyaráztam és közben a srác arcát fürkésztem. Annyira ismerős volt, mintha láttam volna valahol.
- Köszönjük. – tolta fel a napszemüvegét egy mosoly kíséretében. Az ablakot felhúzta és már hajtottak is tovább.
Mint aki szellemet látott mentem le a partra. Te jó ég! Ezt nem hiszem el, most meg Chester Benningtont láttam. Vagy nem?! Komolyan, már fogalmam sincs, hogy mit gondoljak, mert elvileg ma van a nagy-koncertjük, és hát, akkor mit keresnek itt Miamiban?! Azt hiszem még aludnom kéne egy kicsit, lehet, hogy csak fáradt vagyok.
Még megbeszéltem magammal, hogy egy kis úszás után kifekszek a napra és alszok még egy kicsit. Sikerült megint szépen elaludnom, hogy fel se tűnt mobilom csörgése, amire megint egy hideg valami keltett fel.
- Hahóó, bocsi, de szól a telefonod. – már hang is társult a vizes érintés mellé. Kómásan kinyitottam a szemem, kinyögtem egy köszit és felvettem a telefonom.
- Haló – ültem fel a törölközőn és nyújtóztam egyet.
- Ada na végre, amúgy meg mi a fenéért van neked telefonod?!- akadt ki barátnőm. Közben felnéztem az illetőre, aki volt olyan kedves és szólt nekem. - Ada itt vagy egyáltalán?! Adaaa…- kiáltotta Chris a telefonba idegesen.
- Igen figyelek, csak…- ámultam el a felismerés miatt.
- Nincs semmi, csak ne tudd, meg mennyire ki vagyok akadva, hallod, elmarad a Linkin Park koncert. Eltolták a következő hónapra. – kezdett minden világossá válni. A srác akit láttam ma reggel az lehetett Chester, és aki tegnap a törölközőjét kérte és ma meg szólt a telefonom miatt lehet Rob. Ott ültem, mint egy nagy rakás kaki, és csak néztem a srácot, hogy még inkább megbizonyosodhassak róla, hogy Ő Rob.
- Bocsi Chris, de le kell raknom, majd felhívlak. – nyomtam ki barátnőmet elég bunkón. Még hallottam, hogy szitkozódik és elküld a jó büdös francba. Valahogy muszáj megkérdeznem, hogy Ő Rob.
- Ő bocsi, de te véletlenül nem….- kezdtem bele mondókámba. A srác éppen a felsőjét vette le, hogy elmehessen szörfözni.
- De én vagyok Rob Bourdon, csak kérlek, ne sikíts! – tartotta fel a kezét, gondolom arcom láttán gondolhatta azt, hogy sikítanék.
- Ő nem állt szándékomban, csak most megnyugodtam, hogy nem vagyok bolond. De a hívás után valahogy nagyobb értelmet nyert a dolog. – ezt már inkább magamnak mondtam.
- Ő oké, ha nem baj, akkor most elmegyek surfözni. – kapta fel a deszkáját és már futott is a hullámok felé.
Egy ideig még ott ültem lesokkolva. El se hiszem, hogy nem maradok le a koncertről, de egy szerencsés véletlennek köszönhetően, mégis találkozom a Linkin Park tagjaival. Igaz eddig csak Robot és Chestert láttam, de szerintem abban az autóban vagy abban a panzióban szállt meg a banda többi tagja is. Még egy kicsit gondolkodtam, merengtem abba az irányba amerre Rob eltűnt, majd az idióta vigyort letörölve az arcomról úgy döntöttem még egyszer bekenem magam a naptejjel. Napszemüvegemet felhúztam és bekentem magam majdnem mindenhol. Miért van az embernek olyan rövid keze, hogy ne tudja bekenni a hátát?! Míg a hátamat próbáltam bekenni nagy meglepődésemre Rob is visszaérkezett.
- Segítsek?- kérdezte vigyorogva, szerencsétlenségem láttán.
- Azt megköszönném. – mondtam elég zavartan. Nagyon zavarba jöttem, hogy egy sztár, asszem fogalmazhatok így, kenegeti naptejjel a hátamat. Viszont nagyon jól esett, ahogy a kezei játszottak hátamon.
- Öm…. Lenne egy kérdésem, felhívtad a barátnődet, hogy elújságold neki, hogy kivel találkoztál? – kérdezte Rob és pont befejezte hátam kenegetését.
- Nem, nem mondtam el neki, mert úgy gondoltam, ha elmarad a New Yorki koncert és ti itt vagytok, akkor annak lehet valami oka. Köszönöm, hogy bekented a hátam. – mosolyogtam rá. Furcsa volt így látni Robot, egyáltalán nem tudtam arra gondolni, hogy ő egy ismert ember, olyan volt most, mint egy hétköznapi srác, aki eljött Miamiba szörfözni.
- Én köszönöm, hogy nem mondtad el, mert tényleg volt okunk ide jönni. De részben nem miattunk marad el a koncert. – magyarázta Rob, s közben mellém telepedett a törölközőjére.
- Nem tudom, miért marad el a koncert, de én örülök neki, hogy így alakultak a dolgok. – Rob kérdőn nézett rám. – Hát ezt nagyon furcsa pont neked elmondani. – hajtottam le a fejem zavaromban. Rob felnevetett és megkért, hogy azért mondjam el. – Hát nem rég lettem LP rajongó és ez lett volna az első koncert, amire el tudtam volna menni. – Rob végig mosolygott.
- Értem. – nyújtotta meg az é hangot. – Farkas éhes vagyok. Nincs kedved velem tartani? Van egy jó kis büfé itt a parton. – invitált meg Rob ebédelni, majd felállt.
Nagyon csábító lenne vele ebédelni, de ez nem venné ki furán magát? Vagyis, nem tudom, miért vacillálok, de… Szólalt meg bennem a nyuszibb, félősebb énem, visszaemlékezve arra, hogy egy idegennel nem állunk szóba. Jó ez hülyeség, de wáááá mit csináljak?!?!?!
- Naa gyere! Nem harapok, és különben is emberek közt lennénk. – nyújtotta nekem a kezét.
Megeresztettem egy mosolyt és kezemet kezébe rakva felálltam. Elindultunk a parton a városközpont felé. Rob próbálta feldobni a hangulatot. Végig kérdezgetett, hogy miket szeretek csinálni, mi a hobbim. Mikor mér kezdtem feloldódni én is kérdésekkel bombáztam. Időközben megérkeztünk a büféhez. Én kértem egy nagy tál húsos salátát, míg Rob hamburger mellett döntött. Még kértünk egy-egy üdítőt, és a bárszékeken helyet foglaltunk.
- Lenne egy ilyen rajongó a rajongóhoz kérdésem. – mondta Rob és beleharapott a hambijába.
- Mint rajongó a rajongóhoz?! – nevettem el magam. – Persze lehet. – mosolyogtam rá és én is nekiláttam a nagy tál salátámnak.
- Szóval, szerinted milyenek a Linkin Park számai? De ne légy elfogult, képzeld azt, hogy nem velem beszélgetsz, csak őszintén! Már szinte mindent el tudok viselni. – majdnem félre nyeltem, mikor ezt a kérdést tette fel. Nyugodtan lenyeltem a falatot.
- Őőő…Ez elég galád kérdés már megbocsáss! – néztem Robra. Nem akarom megbántani a véleményemmel, mert ki vagyok én, hogy igazi véleményt formáljak arról amit csinálnak?!
- Na, most komolyan, légyszi. A rajongók véleménye a legfontosabb számomra, és te is az vagy. – nézett rám komolyan és szemei egyre jobban kérleltek, hogy mondjak véleményt.
- Jó, csak ne nézz így! Hát igazából a legelső albumotok miatt kezdtem el hallgatni a zenéteket. A Hybrid Theory már az elején elrabolta a szívemet. A szövege magával ragadó. De a többi albumokon is vannak dalok, amikért oda vagyok.
- Ha kérhetném, ne csak dicsérj minket! – szólt közbe Rob.
- Nyugi, had folytassam! – Rob intett a kezével, hogy csak nyugodtan, és hogy ő akkor most befogta a száját. Megeresztettem egy mosolyt. – Szóval az utolsó albumotok, egy kicsit meglepett. A Thousand Suns, nagyon sok embertől hallottam, hogy ez nem nyerte el a tetszésüket, és hát bevallom, hogy nekem is kellet egy kis idő, hogy megszokjam. Mikor a kezembe került az album, a szemeim először kikerekedtek, de végighallgattam és megtetszett. Itt nem akarok elfogult lenni, vagy bármi, mert tényleg tetszik. Az a legjobb, hogy a Linkin Parkot nem lehet határok közé szorítani, mert a zenétekben van minden. – a végére már úgy beszéltem, mint egy lelkes rajongó. Rob mindvégig hátradőlve hallgatott.
- Köszönöm, hogy elmondtad a véleményed, ha hiszed, ha nem, nekem sokat számított! – mosolygott felém boldogan Rob. - akkor összegezve a „kiritkádat” – rajzolt macskakörmöt a levegőbe. - nem rossz az, amit csinálunk.
- Sőt, csak így tovább, már nagyon várom a friss számokat! – mondtam lelkesen.
- Asszem megérdemelsz egy kis kulisszatitkot, mert elmondtad a véleményedet. Azért jöttünk ide, mert új számokat írunk és szeretnénk még ebben az évben kiadni a következő lemezünket. – kacsintott Rob, majd újból falatozni kezdett. Hatalmas vigyorral az arcomon én is újból belevetettem magam a saláta és husi rengetegbe. Jóízűen megettük az ebédünket, és sokat beszélgettünk és nevettünk közben. Úgy délután 3 körül battyogtunk vissza a törölközőinkhez.
- Meg tudnád mondani mennyi az idő?- kérdezte Rob.
- 15:08 - néztem meg mobilomat, Te jó ég! 10 nem fogadott hívás. Kétségbeesetten néztem a képernyőre.
- Valami baj van?- kérdezte Rob aggodalmasan.
- Nem, azt hiszem nincs semmi baj, csak 10 nem fogadott hívásom van a barátnőmtől. Mostanra már nagyon mérges lehet rám, csak úgy lecsaptam a telefont és alapból is ki volt akadva. A koncert miatt. – hatalmas nagy lelkiismeretfurdalás lett úrrá rajtam.
- Akkor ezek szerint ő…
- Chris- neveztem meg barátnőmet.
- Szóval Chris a nagy rajongó, aki megfertőzött a mi zenénkkel. – állapította meg Rob helyesen. Még egy kicsit beszélgettünk, aztán Rob mondta, hogy el kell mennie, mert próbálnak.
- Ha gondolod, te is eljöhetsz. - ajánlotta fel nagylelkűen Rob. Egy pillanatra megállt bennem az ütő, hogy mi van?!?!?! Rob elhívott hozzájuk, és most találkozhatnék az egész bandával!
- Nagyon szépen köszönöm, ezt a fantasztikus lehetőséget! Talán ez minden rajongó álma, de én nem szívesen zavarnék, és…
- Egyáltalán nem zavarnál, én örülnék neki, meg a többiek is biztosan!- kezdett el győzködni Rob. Éppen megszólalt a mobilom, mikor engedtem volna a csábításnak.
- Bocsi ezt fel kell vennem. – néztem bocsánatkérően Robra és felkaptam a telefont.
- Szia Anya!
- Merre vagy kislányom? Nem jöttél haza ebédelni. – rótt meg anya.
- Ööö hát elaludtam a napon, és egy barátommal elmentem ebédelni itt a parton. – alig mertem Robra nézni. Féltem a reakciójától. Kicsit mégis felpillantottam és láttam, hogy mosolyog.
- Ja, jól van drágaságom! Remélem, jól szórakoztok! Azért ne felejtsd el, hogy ötkor lesz az esküvői próba és nem szeretném, ha elkésnél. Jó lenne, ha előtte még hazaugranál és akkor együtt elmennénk – anya még egyszer további jó szórakozást kívánt és letette a telefont.
- Szóval barát…- nézett rám Rob boldogan.
- Ühüm… vagy baj? – jöttem zavarba.
- Nem egyáltalán nem baj, sőt örülök, hogy elfogadsz barátodnak. – kacsintott Rob. Szem forgatva oldalba böktem, és kitört belőlem a nevetés. – Na, szóval eljössz? – kérdezte meg újból.
- Az a baj, hogy haza kell mennem, mert 5-kor programunk van. Sajnálom!- néztem szomorúan Robra. Ő is elfancsalodott egy kicsit. – De ígérem, hogy máskor szívesen eljövök! – mosolyogtam Robra. Ő is megeresztett egy kisebb mosolyt, majd egymástól elköszönve elindultam a nyaralónk felé.
Mindvégig Robon járt az eszem, hihetetlen, hogy találkoztam vele, és beszélgettünk, és együtt ebédeltünk. Annyira közvetlen volt, kedves, és a teste….
Ada tér már észhez!- ütöttem kupán magam gondolatban. Nem fantáziálgathatok egy, egy, Róla! Pontosabban a fantázia szárnyalhat, de… Nem akarok képzelegni, mert akkor nagyon belelovalom magam, és nagyot fogok csalódni. Általában ez a megszokott lefolyása egy egy ilyen nem is tudom minek nevezzem ezt az egészet, talán barátságnak. Mármint fiú és lány között. Már nagyon sok sráccal el tudtam így beszélgetni, és persze elkezdtem gondolkodni rajta mi lenne ha…. És abban a pillanatban taszítottak el, vagy aláztak meg, vagy csak barátként tekintettek rám. Persze nagyon örültem, hogy barátok vagyunk, mert a barátok nagyon fontosak számomra, de mikor bemutatta nekem a barátnőjét, és láttam őket csókolózni, az olyan szívfacsaró volt. Ennyire futotta a gondolkodás, mivel már vissza is értem a nyaralóhoz és anya már be is tolt a fürdőbe, hogy fürödjek meg és öltözzek fel rendesen. Puccba vágtam magam és már indultunk is. Egy gyönyörű hotel előtt álltunk meg, ahol már a rokonok tömege gyülekezett. Hatalmas puszik és ölelések zápora fogadott, mikor kiszálltam az autóból. A tömeg feléről azt se tudtam ki az. Miután leróttuk a tiszteletköröket, bementünk a hallba ahol minden fel volt már díszítve és a teríték is fent volt.
- Hölgyeim és uraim, szíves türelmüket kérnénk, még a vőlegény és a barátai hiányoznak. – mondta be a mikrofonba. Ekkor kivágódott az ajtó és belépett rajta a vőlegény. Mikor megláttam, hogy ki a vőlegény azt hittem elájulok. – Na végre Chester drágám, ha kérhetlek gyere fel ide mellém a színpadra. – nyújtotta Eny a kezét Chester Bennington felé. Mikor megláttam a baráti társaságot a szemem kigúvadt. Itt az egész Linkin Park. Azt hiszem most van az a pillanat, hogy muszáj leülnöm. Mindenki helyet foglalt a névtáblával megjelölt széken. Amint leért a fenekem a puha párnára éreztem, hogy visszatér belém a lélek, és a gondolataim körbe-körbe cikáznak. Chester fellépett a színpadra és a szokásos beszéd után ledarálták az esküvő menetét. Végig néztem az embereken, mindenki Chestert és Enyt nézte csillogó boldog szemekkel, pontosabban majdnem mindenki. Mikor Robra pillantottam ő már engem nézett. Pillantásunk összekapcsolódott. Éreztem, hogy elpirulok, és hogy egyre melegebb van. Elkaptam a pillantásom és mosolyogva Chestert néztem tovább. Még mindig nem tértem észhez. Az unokatestvérem Eny Chester Benningtonhoz megy férjhez, és az egész banda jelen lesz az esküvőn. Az eligazítás végén, csoportokba oszlottak az emberek és mindenki elkezdett mesélni, hogy kivel mi történt az utolsó találkozásuk óta.
- Nem is mondtad, hogy esküvői próbára kell menned. – mondta mögüllem egy ismerős hang. Mosollyal az arcomon megfordultam.
- Mentségemre szóljon, hogy te sem mondtad! – mosolyogtam Robra.
- Nézzenek oda, itt van a mi kis megmentőnk!- karolta át a vállamat Chester. Ettől a mozdulattól, megint az ájulás határára kerültem.
- Őöö igen én lennék az. – mondtam akadozottan. Olyan szinten zavarba hoztak, hogy csak hebegtem habogtam össze vissza, mint egy idióta. Még egy kicsit beszélgettem, pontosabban próbáltam beszélgetni a bandával, majd valamilyen oknál fogva szépen kettesben maradtam Robbal. Nagyon jól elszórakoztunk, még anyáékat is sikerült lekoptatom, mivel Rob meghívott egy italra. Fura mód, Leti nagyon erőlködött, hogy a szüleimet eltávolítsa mellőlünk. Éppen mentek kifelé, mikor Leti még hátra fordult, ekkor eltátogtam neki egy ’Köszi'-t, mire csak vigyorgott és legyintett egyet a kezével.
Fantasztikusan szórakoztam Rob jelenlétében. Nem csak az este folyamán, hanem a hónap további napjain, mivel szinte minden napot együtt töltöttünk. Egyik este mikor a tengerparton sétáltunk kézen fogva - igen kézen fogva, mivel úgy nézz, ki van köztünk valami… őrület- szóval mikor sétáltunk, Rob magához vont és végre megcsókolt. Ha nem tartott volna szorosan biztos a homokban landoltam volna. Annyira érzéki volt a csókja. Egyáltalán nem követelőző, olyan gyengéd, de mégis határozott. Mikor levegőhiány miatt elváltak ajkaink mosolyogva egymásnak döntöttük a homlokunkat.
- Leszel a párom az esküvőn? – kérdezte Rob mosolyogva.
-Még szép! – vigyorogtam és megcsókoltam.
